1983. január 20-án jelent meg minden idők egyik legnagyobb hatású rockalbuma, ami meghatározta a ’80-as évek mainstream rockzenéjét.

Fotó: Hulton Archive/Getty Images

Nem kérdés, hogy a ’80-as évek a dallamos hard rock- és heavy metal zene aranykora volt. Abban pedig, hogy ez így történhetett, kulcsfontosságú szerepe volt a Def Leppard kereken 40 éve megjelent Pyromania című nagylemezének. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miért is megkerülhetetlen alkotás a sheffieldi csapat harmadik korongja, érdemes kicsit felidéznünk a kort, amelyben megszületett.

A ’70-es évek végén a punk és a disco megtépázta a hard rock zene egykori dicső státuszát, ráadásul a műfaj az új évtized első évében elvesztette olyan ikonjait, mint az AC/DC énekese, Bon Scott, vagy a Led Zeppelin dobosa, John Bonham. 1982-re pedig már egész más szelek fújtak: még tarolt a soft rock, de már feltörőben volt a friss hangzást hozó new wave zene, az MTV elindulásával pedig egyre fontosabbá vált a megjelenés és a vizuális jelenlét.

S habár a ‘80-as évek már két éve beköszöntött, amikor Joe Elliott énekes, Steve Clark és Pete Willis gitárosok, Rick Savage basszusgitáros és Rick Allen dobos dolgozni kezdtek harmadik stúdióalbumukon, a rockzene még mindig az előző évtized stílusjegyeit viselte magán, mind külcsínben, mind megszólalását tekintve. Producerüknek, az AC/DC (Highway to Hell, Back in Black) és a Foreigner (4) sikerlemezeiért is felelős Robert John “Mutt” Lange-nek azonban feltett szándéka volt, hogy az albummal felkavarják a rockzene állóvizét és kilépjenek annak – akkor még – szűkre szabott keretei közül. A zseniális szakember megérezte a változó idők szelét, és a Queen vagy épp a Boston stúdióbéli kreativitását alapul véve, de már a modern kor eszközkészletét felhasználva készen állt egy egészen új megvilágításba helyezni az egyre fáradtabbá és porosabbá váló hard rock zenét. A Pyromania pedig valóban egy adrenalin injekcióként hatolt a műfaj szívébe, új vért pumpálva a rockzene enerváltan csörgedező ereibe.

A brit heavy metal többek közt az Iron Maiden és a Saxon által képviselt új hullámához (NWOBHM) sorolt, de valójában sokkal inkább a ’70-es évek glam (David Bowie, T. Rex, Sweet, Queen) és hard rock (Led Zeppelin, AC/DC) előadóinak hatásából táplálkozó Def Leppardot már 1980-ban, első lemezük (On Through the Night) megjelenése idején azzal vádolták az angol kritikusok, hogy túlságosan az amerikai sikerek felé kacsingatnak.

Szülőhazájukban, Angliában ugyanis nem igazán mutatkozott irántuk érdeklődés, így amikor a következő évben megjelent High N’ Dry című albumukról kimásolt Bringin’ on the Heartbreak című ballada videoklipjét magas rotációban kezdte játszani az ugyanabban az évben elindult amerikai MTV, a csapat tudta, hogy az ő igazi piacuk valóban az Egyesült Államok lehet. A dal sikere ugyanis megmutatta, hogy a zenekar és a második korongjukon első ízben velük dolgozó Mutt Lange ráérzett valamire. Hogy receptjük nem csupán működőképes, de vízválasztó, sőt, akár iránymutató is lehet.

A producer éppen ezért még nagyobb potenciált látott a fiatal zenekarban, mint korábban. Úgy gondolta, megtalálta a tökéletes alapanyagot; hogy rálelt azokra, akikből bármit kihozhat, amit csak akar. Akik mögött még nem állnak platinalemezek, ezért aztán nem kell megküzdenie az egójukkal sem. Megígérte nekik, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a legnagyobbak közé emelje a csapatot és biztosította őket, hogy a segítségével elkészíthetnek egy olyan rockalbumot, melyhez hasonlót még soha senki nem csinált azelőtt. Mindezt egyetlen feltételhez kötötte: a banda adjon neki teljes kontrollt, és engedjék, hogy teljesen ő irányítsa a felvételeket. Miután a sheffieldi gyárak komor, jövőkép nélküli közegéből kitörni vágyó fiatalok szeme előtt egy cél lebegett, így kérdés nélkül helyezték sorsukat a már akkor óriási sikereket elért Lange kezébe.

Mutt koncepciója újszerű és rendhagyó volt: arra kérte a zenészeket, hogy ne teljes dalokban, inkább részletekben, dallamokban, gitárriffekben gondolkodjanak. Persze, használtak pár korábban megírt témát (Rock! Rock! (Till You Drop)) is, de Joe Elliott énekes elmondása szerint a lemez nagy része ott helyben, a stúdióban született meg. Lange pedig ezúttal nem csupán producerként, de dalszerzőként és a háttérvokálok terén is kivette a részét a munkafolyamatokból.

Azonban a felvételek nem haladtak olyan zökkenőmentesen, ahogy azt a banda remélte. Hiszen míg első lemezükkel 30 nap, második albumukkal pedig 12 hét alatt készültek el, a Pyromanián már közel fél éve dolgoztak, de még mindig nem vettek szalagra egyetlen egy teljes dalt sem. Mutt ugyanis az elért sikerei mellett híres volt elképesztő, szinte életszerűtlen precizitásáról is, amellyel a stúdiófolyamatok során megkeserítette a tagok mindennapjait. Minden egyes hangszert és minden egyes részt addig kellett rögzíteniük, amíg a maximalista producer tökéletesnek nem ítélte a hallottakat. A tökéletességhez és a kívánt megszólalás eléréséhez pedig, ha kellett, akár az emberi faktort is kivonta a munkálatokból. Rick Allen dobos játékát ugyanis az akkoriban még csak a popzenében használt, modern hangzású elektromos dobokkal helyettesítette, a zenész egyedül a cintányérokat játszhatta fel a dalokban.

A kompromisszumot nem ismerő, hajcsár producer katonai módszerei és idegtépő maximalizmusa természetesen rövidesen a tagok kedvét szegte. Különösen az alapító gitáros, Pete Willis viselte nehezen Lange munkamorálját, és úgy érezte, egyszerűen képtelen megfelelni Mutt már-már irreális elvárásainak. Az alkoholt addig sem megvető zenész elkeseredettségében és frusztrációjában még inkább az ital felé fordult, és rendre ittasan jelent meg a felvételeken is. Azonban Mutt rostáján még józanul is iszonyatosan nehéz volt átmenni, nemhogy az alkoholtól egyre beszámíthatatlanabb, bódult állapotban.

S habár Steve Clark gitáros legalább annyit, ha nem többet ivott szabadidejében, mint Pete Willis, az 1991-ben elhunyt zenész még illumináltan is egy kedves, szelíd srác volt, aki a légynek sem tudott volna ártani. Az alig 160 centis, és emiatt rendkívül komplexusos Pete azonban jóval többet fogyasztott annál, amit testalkata el tudott viselni, az alkohol pedig a legrosszabbat hozta ki az egyébként rendkívül tehetséges és kreatív gitárosból, nem csupán a teljesítményét, de a viselkedését tekintve is.

Egy pubban töltött, végig italozott éjszaka után ugyanis Willis megérkezett a stúdióba, hogy rögzítse a Stagefright című dal gitárszólóját, ám a próbálkozásai gyakorlatilag egytől egyig használhatatlanok voltak. Mutt Lange természetesen kifakadt és leteremtette a gitárost, aki ekkor elkövette legnagyobb hibáját: visszakézből behúzott egyet a producernek. Ez pedig az utolsó csepp volt a pohárban a zenekar számára. Nem kockáztathatták, hogy egyetlen gyenge láncszem miatt Mutt esetleg otthagyja őket, és kárba menjen mindaz, amiért addig olyan keményen dolgoztak. Évek óta kérlelték Pete-et, hogy vegyen vissza az ivásból, mert az a teljesítménye rovására megy. Joe Elliott énekes szerint kilencvenkilenc utolsó esélyt adtak neki, hogy végre összeszedje magát, de a századik után már nem volt visszaút: a zenekart megalapító Pete Willisnek mennie kellett. Ugyanis a tagok végül belátták, hogy csak akkor léphetnek szintet, ha mindent Mutt tervei szerint csinálnak, hiszen a cél szentesíti a sokszor diktatórikus eszközöket. Így aztán senki, még egy alapítótag sem hátráltathatta őket tovább álmaik megvalósításában.

Pete helyére rövid időn belül Joe Elliott megkeresésére az énekes egyik barátja, a Girl nevű glam rock banda gitárosa, a londoni Phil Collen érkezett. A High N’ Dry turné közben, Pete Willis egyik részeg kirohanása után a frontember egyszer már felhívta őt azzal a kérdéssel, hogy meg tudna-e tanulni 18 dalt három nap alatt. Collen már akkor is igent mondott, azonban akkor még másnap közölték vele, hogy köszönik, de tárgytalan a dolog, adnak Pete-nek még egy esélyt. Most azonban tényleg szükség volt rá. Ráadásul a zenész játéka még a rendkívül kritikus Mutt Lange-et is meggyőzte, így aztán nem volt kérdés, hogy megtalálták Willis utódját. Ennek ellenére az alapító gitáros ritmussávjait is megtartották, Collen pedig Steve Clarkkal testvériesen felosztva, öt dalban játszhatott szólót a korong tíz tétele közül.

Phil érkezése új lendületet adott a munkálatoknak, amelyek akkorra már több százezer fontnyi költséget emésztettek fel, amit a csapat lemezkiadója, a Mercury nagyon nem nézett jó szemmel. A zenekar már több mint 9 hónapja volt a stúdióban, Peter Mensch menedzser pedig kezdett kifogyni az indokokból, hogy miért nincs még kész a várva várt album. Ráadásul a Leppard még kezdőnek számított, így a multi nem alapozhatott arra, mint a nagy öregek esetében, hogy a korong biztos siker lesz, ezért megéri finanszírozni az elkészítését. Így aztán, hogy időt nyerjen, Mensch részleteket, ízelítőket játszott le a dalokból a kiadó embereinek, hogy megnyugtassa őket: itt márpedig valami nagyon komoly dolog van készülőben.

1982 decemberére aztán eljött a pillanat, amire mindenki várt, beleértve a Mercury-t és magukat az alkotókat is: 11 kínkeserves hónap alatt, de végre elkészült a tíz dalt tartalmazó harmadik Def Leppard-album. És akik hallották, tudták, hogy valami egészen formabontó dolog született, amire érdemes volt várni. Mire azonban a hard rockot a popzenével mesterien ötvöző, a szintetizátoroknak és az elektromos doboknak köszönhetően pedig egészen újszerű hangzással rendelkező korong a boltok polcaira került, a Pyromania büdzséje már több mint 1 millió fontra rúgott, vagyis legalább hárommillió példányt kellett eladni belőle ahhoz, hogy egyáltalán visszahozza előállítása költségeit.

Az album azonban Angliában csak nem akart fogyni, ami nem is csoda, hiszen a brit sajtó túlnyomó része továbbra is csak ekézni tudta a bandát, ezúttal a korong túlpolírozott, sterilnek mondott hangzása és a csapat első két lemezének heavy metalos megszólalásától való eltávolodása miatt. Az anyag az USA-ban is vegyes fogadtatásban részesült, azonban ott egy vadonatúj platform a keblére ölelte a fiatal, jó kiállású ötöst. Az MTV ugyanis kiemelt rotációban kezdte sugározni az album első kislemezes dalához, a Marilyn Monroe által inspirált Photograph című szerzeményhez készült videóklipet.

A szám tökéletes kivonata volt a lemez koncepciójának: hard rock riffek találkozása egy szinte popzenei dallamosságú refrénnel, és olyan dús, többszólamú vokálokkal, amilyeneket utoljára a zenekar egyik elsőszámú idoljánál, a Queennél hallhatott a nagyérdemű. A rádióbarát dalt az FM csatornák is játszani kezdték az USA-ban, ami rövidesen megtette a hatását, és egészen a legjobb 15 közé katapultálta a zenekart a Billboard magazin 100-as slágerlistáján.

A banda 1983 márciusában indult turnéra az Államokban, az akkoriban óriási sztárnak számító énekes/gitáros, Billy Squier előzenekaraként. A fiatal, energikus és erővel teli csapat azonban estéről estére lemosta a színpadról a főattrakciót, olyannyira, hogy a közönség több alkalommal is hazaindult a Def Leppard koncertje után. A jelenséget látva a kiadó és a menedzsment úgy döntött, hogy a srácok leválhatnak Squierről és április végén saját arénaturnét indíthatnak. S habár kellett hozzá néhány hét, de mire a nyár kezdetét vette, már olyan gyorsan kelt el csak rájuk minden belépőjegy, hogy azzal megdöntötték a Led Zeppelin addigi rekordját is. Az album következő kislemeze, a szokásos „egy-két-há-négy” beszámolás helyett Mutt Lange német halandzsájával („Gunter Glieben Glauten Globen”) induló Rock of Ages aztán végleg ledöntötte a falakat és elindította a Leppard-mániát az Egyesült Államokban.

A szemtelenül fiatal, fotogén tagokból álló zenekar a tinédzserek, és a hard rock műfajban addig teljesen egyedülálló módon a gyengébbik nem kedvencévé vált. A csapat iránti rajongás egyik fő szimbóluma pedig az a Joe Elliott által viselt angol zászló mintás ujjatlan póló lett, amit a Photograph videóklipjének forgatására vásárolt egy használtruha boltban, mindössze alig 7 fontért, hiszen akkoriban csupán ennyit tudott megengedni magának. Az ikonikus felsőből készült replikákból a koncertek alkalmával napi 5000 darab talált gazdára a merch pultokban, az MTV és az FM rádiók hathatós közreműködésének köszönhetően a Pyromania-ból pedig 1983 nyarán már hetente 100 ezer példány fogyott az Egyesült Államokban. Miután pedig augusztusban a Foolin’ című harmadik kislemezes dalt is piacra dobták, az amerikai eladások száma már elérte a 6 milliót, vagyis a hatszoros platina státuszt.

Annál azonban semmi nem mutatja jobban, hogy a korong mennyire népszerű volt az USA-ban, hogy az 1983-as év során mindössze egyetlen lemez, Michael Jackson Thrillere, vagyis minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albuma előzte meg az amerikai eladási listán. Pontosabban kettő: két hétre ugyanis a Flashdance című mozi filmzenealbuma is felkerült az első helyre, Jacko pedig visszacsúszott a harmadik pozícióba… A lemez elképesztő sikeréhez csak bombasztikus hangzása volt fogható, amellyel Mutt és a zenekar célja az volt, hogy a zenében megteremtsék azt, amit Spielberg vagy George Lucas a filmvásznon: egy forradalmi és lenyűgöző alkotást, amelyhez hasonlót korábban még nem látott vagy hallott a világ. 

A Pyromania receptje pedig nem csupán bevált, de gyakorlatilag új fejezetet nyitott a rockzene történetében. Elmosta a heavy metal és a pop műfajok között feszülő határokat, amivel létrehozta a ’80-as évek hard rock zenéjének megszólalását és koncepcióját, megteremtve a “pop metal” műfaját. Nem kérdés tehát, hogy az évtized olyan majdani sikercsapatai, mint a Bon Jovi vagy a Europe, és a ’90-es évek elejének olyan zenekarai, mint a Slaughter vagy a Firehouse is a Pyromania formulájának köszönhették népszerűségüket. Hatása azonban nem csupán a fiatalabb generáción, de a ’70-es évek olyan sztárbandáinak későbbi munkásságán is érezhető volt, mint a Scorpions, a KISS vagy a Van Halen.

Vagyis nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Def Leppard harmadik nagylemeze évekre, sőt, közel egy évtizedre meghatározta a mainstream rockzene identitását. Stadionokra szabott himnuszaival ismét naggyá, sőt, minden korábbinál hatalmasabbá tette a műfajt, kiszélesítve annak határait, befogadhatóvá téve azok számára is, akik korábban nem hallgattak heavy metal vagy hard rock zenét. Felrúgta a rock műfaj addig ismert szabályait, hogy aztán évekig mindenki az általa felállított szabályok szerint játsszon.

Az idén 40 éves korong sokak számára ráadásul a mai napig a legjobban sikerült Def Leppard-anyagnak számít, hiszen egyfajta átmenetet képez a banda első két albumának hard rockosabb, illetve az 1987-es Hysteria című lemez poposabb megközelítése között. És akárcsak az utóbbi, a Pyromania is elérte a gyémánt státuszt, azaz több mint 10 millió példány kelt el belőle csak az Egyesült Államokban. Ezzel pedig a Def Leppard az egyike lett annak a mindössze öt zenekarnak a The Beatles, a Pink Floyd, a Led Zeppelin és a Van Halen mellett, akiknek két stúdióalbumából is ilyen mennyiség talált gazdára a tengerentúlon.

A Pyromania tehát az USA-ban szupersztárra tette a sheffieldi csapatot, a globális áttörésre viszont egy kicsit még várniuk kellett. Azonban ez már egy másik történet

Bella Levente

Bűdi Szilárd

Klamancsek Krisztián

Csizinszky Éva

Dandó Ádám

Markos Gergő

Schubert Krisztián

FM 103.9 A Rock

Most szól:

  • Következő