Ha a ’80-as évek pop metalnak is hívott dallamos rockzenéjére gondolunk, akkor a Bon Jovi mellett az évtized legnagyobb szupersztárja egyértelműen a Sheffieldből származó angol Def Leppard volt.

A Joe Elliott énekes, Rick Savage basszusgitáros, Rick Allen dobos, valamint Steve Clark és Phil Collen gitárosok alkotta csapat 1987-ben már három éve készítette várva várt soron következő nagylemezét, ám a stúdiózás folyamatát több tényező is meglehetősen lelassította. Egyrészt az előző két albumuk producere, Robert John „Mutt” Lange eleinte nem tudott részt venni a korong munkálataiban, így Meat Loaf dalszerzőjével, Jim Steinmannel próbálkoztak egyről a kettőre jutni, az együttműködésük azonban a legfinomabban szólva sem bizonyult gyümölcsözőnek. Emellett Joe Elliott énekes megfertőződött a felnőttkorban már rendkívül veszélyesnek számító mumpsz vírussal, azonban mind közül a legsúlyosabb a dobosukat, Rick Allent ért, 1984 szilveszterén bekövetkezett tragikus autóbaleset volt, melynek következtében a mindössze 21 éves zenész elveszítette a bal karját.

A zenekar jövője így sokáig kérdéses is volt, hiszen a banda a tragédia ellenére nem keresett új tagot barátjuk helyére, inkább példaértékűen megvárták, amíg Rick egy általa megtervezett, speciális elektromos dobfelszerelés segítségével gyakorlatilag újratanult dobolni. A maratoni idő alatt elkészülő album felvételei ráadásul mindeközben olyan költségeket emésztettek fel, hogy már a megjelenése előtt a valaha volt legdrágábban elkészített angol nagylemeznek kiáltották ki. Azt tehát mindenképpen sejteni lehetett, hogy valami nem mindennapi dolog van készülőben, arra azonban talán maguk az alkotók sem voltak felkészülve, hogy a korong milyen mértékű sikert arat majd. Ám egy véletlen és egy dal örökre megváltoztatta a sheffieldi ötös életét.

A korong ugyanis végre valahára szinte teljesen elkészült, amikor is egy kávészünet alatt Joe Elliott énekes gitározni kezdett, a három akkord pengetése mellé pedig egy dallamot is énekelt, ami felkeltette az azóta ismét csatasorba állt producerük és társdalszerzőjük, a banda hatodik tagjaként is emlegetett Robert John „Mutt” Lange érdeklődését. Noha már így is bőven kifutottak az időből, a legendásan maximalista szakember úgy érezte, még hiányzik az a bizonyos dal a lemezről, ami az utolsó falakat is ledöntheti a zenekar előtt, és ami soha nem látott szintekre emelheti az USA-ban akkor már szupersztárnak számító brit csapatot. Elliott ötletében megérezte ezt a potenciált, így aztán nekiláttak, hogy kidolgozzák a számot, amit magukhoz képest végül egész gyorsan rögzítettek is. 1987. augusztus 3-án pedig, már a szóban forgó szerzeménnyel kiegészülve piacra dobták a Rick Allen dobos javaslatára Hysteria névre keresztelt, negyedik stúdióalbumukat.

Az Egyesült Államokban elsőként a rockosabb hangzású Women című dalt másolták róla kislemezre, ugyanis nem szerették volna elidegeníteni a zenekar amerikai, főleg heavy metal rajongókból álló közönségét, akik a banda előző, már Phil Collen gitárossal rögzített Pyromania című anyagából is megvásároltak 6 millió darabot. A dal nem meglepő módon a rocklistán valóban remekül szerepelt, azonban az összesített Billboard Hot 100-on mindössze a 80. helyig jutott.

Márpedig a cél hosszabb távon a globális, totális mainstream áttörés volt, amihez viszont elengedhetetlen volt átlépni a heavy metal műfaj korlátain. Mutt Lange víziója ennek érdekében az volt, hogy megalkossa minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albumának hard rock megfelelőjét, vagyis a rockzene Thrillerét: egy olyan nagylemezt, amelynek gyakorlatilag bármelyik dalából könnyedén világsláger válhatna.

Az egyik elsőként megszületett, majd három éven át tökéletesített Animal című dal már Amerikában is jóval előkelőbb helyen szerepelt, mint elődje, szülőhazájukban pedig a banda első Top 10-es kislemeze lett. Ugyanis bármilyen fura is, a brit csapat korábban csak az Egyesült Államokban és Japánban ért el igazi sikereket, azonban ezeken a területeken már 1983-ban is óriási sztárokként jegyezték őket, az USA-ban egyedül Michael Jackson adott el több lemezt náluk.

Négy évvel később pedig már otthonuk, Anglia is a szívébe zárta őket, hiszen a korong a brit eladási lista élére került, azonban ez mégsem bizonyulhatott elegendőnek a csapat teljes boldogságához. Még azzal együtt sem, hogy az anyagból fél év leforgása alatt 3 millió darab fogyott el, ami alapvetően még a zeneipar aranykorában is kiugróan jó eredménynek számított, pláne egy hard rock zenekar esetében. Igen ám, de ez a mennyiség még így is messze alulmaradt a vele szemben támasztott elvárásokhoz képest, ugyanis a srácoknak legalább 5 millió példányt kellett eladniuk az albumból ahhoz, hogy a ráfordított 4 és fél millió (!!) dolláros stúdióköltségeket egyáltalán nullára kihozzák. A következő kislemezként megjelent, Rick Savage basszusgitáros ötlete alapján megszületett középtempós címadó tétel szintén nagy sláger lett és a Top 10-be jutott az USA-ban, azonban csak ezután történt meg az, ami végül megmentette és az abszolút csúcsra juttatta a csapatot.

Negyedik kislemezként ugyanis megjelentették azt a bizonyos utoljára felvett dalt, ami végül olyan magasságba repítette hőseinket, amiről addig talán álmodni sem mertek volna. Ez a szám a Pour Some Sugar on Me volt, amihez rögtön két videóklipet is készítettek, egyet az angol/európai, egyet pedig az amerikai piacra. Utóbbi változat 1988 nyarán végül 73 (!!) egymás utáni napon át tanyázott az első helyen a Dial MTV, azaz a zenecsatorna telefonos kívánságműsorának listáján, a Billboard 100-as mezőnyében pedig egészen a 2. helyig menetelt.

Ennek köszönhetően a Hysteria a megjelenése után közel egy évvel az amerikai albumeladási lista élére került és egyedül a Pour Some Sugar on Me sikerének hatására újabb 4 millió darab talált gazdára belőle, csak a tengerentúlon. Mire pedig a következő, a T.Rex munkásságát idéző és végül az USA-ban az előkelő 3. helyet megszerző Armageddon It című kislemez napvilágot látott, a Def Leppard már nem csak Amerika, de az egész világ kedvenc rockzenekara volt.

A lemezt népszerűsítő turné ugyanis – melynek koncertjein a színpadot újszerű és egyedi módon az arénák közepén építették fel – szinte minden állomáson teltház előtt zajlott, a Led Zeppelin óta pedig egyetlen angol banda sem tett szert akkora népszerűségre a tengerentúlon, mint Joe Elliott és csapata. Mindezt a Love Bites című ballada sikere koronázta meg, ami egészen az amerikai toplista éléig jutott, meghozva a zenekar számára az első – és a mai napig egyetlen – #1 helyezésüket az Egyesült Államokban.

Mutt Lange hét kislemezről szóló víziója végül a szövegében a banda zenei hatásaira való utalások sorát felvonultató, a hangzásába pedig törzsi ritmusokat is beépítő Rocket című dal megjelenésével vált teljessé, ami kislemez formájában már az 1989-es év elején került a boltok polcaira, továbbra is a csúcson tartva az angol csapatot.

Szomorú adalék, hogy a Hysteria, amivel a Def Leppard a világ elsőszámú rockbandájává vált, egyben az egyik fő dalszerzőjüknek számító Steve Clark gitáros utolsó munkája is volt a zenekarral, ugyanis a súlyos depresszióval küzdő zenész 1991. január 8-án az alkohol és gyógyszerek halálos kombinációjának áldozatává vált, miután alulmaradt a saját démonjaival vívott, évek óta tartó, küzdelmes csatában.

Abban azonban még neki is óriási szerepe volt, hogy a rockzenében addig bevett dalszerkezeti szabályokat teljesen felrúgó, stúdiótechnikai szempontból pedig a mai napig etalonnak számító Hysteria végül minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott és egyik legfontosabb albumává vált: a már kifejezetten CD-re szánt, stílusokon átívelő, bombasztikus hangzású anyagból a mai napig több mint 30 millió példány kelt el világszerte. A popzenét megszégyenítően fülbemászó dalainak köszönhetően a korong elérte a célját és a rockzenét beköltöztette mindazok otthonába is, akik korábban esetleg elutasítóan, vagy idegenkedve álltak hozzá, a Def Leppard pedig végérvényesen beírta vele magát a rocktörténelem halhatatlanjainak nagykönyvébe.

Fotó: Dave Hogan/Getty Images