Fotó: Venla Shalin/Redferns/Getty Images

Tragikus hirtelenséggel, egy gyors lefolyású bakteriális agyhártyagyulladás következtében január 10-én elhunyt Jeff Beck, a gitározás történetének egyik leginnovatívabb, legsokrétűbb és legfontosabb alakja. 

A lesújtó hírt családja nevében egy nappal később, a zenész közösségi média felületein jelentették be, hozzátéve, hogy a gitáros békésen távozott az élők sorából.

Jeff Beck 1944. június 24-én született az angliai Wallington városában, első sikereit pedig a blues rock úttörőjeként számontartott The Yardbirds tagjaként érte el a ‘60-as évek közepén. A bandába Eric Clapton utódjaként került, aki eredetileg Jimmy Page-t ajánlotta maga helyett a zenekarba, azonban az akkor még session zenészként dolgozó gitáros – habár később végül csatlakozott a csapathoz – elfoglaltságai miatt első megkereséskor még nem tudott eleget tenni a felkérésnek.

Így ő régi barátját, Becket javasolta a blues felől az egyre inkább az akkoriban divatossá váló pszichedélia felé forduló zenekarba, a The Yardbirds pedig végül vele aratta legnagyobb sikereit: 1965 és 1966 során öt kislemezük is az angol Top 5-be jutott.

Miután egy rövid ideig Jimmy Page-dzsel ketten is játszottak a bandában, a mindig zsizsgő, nyughatatlan és maximalista Becket menesztették a csapatból, aki így megalapította első saját zenekarát, a többek közt Rod Stewartot és Ronnie Woodot is soraiban tudó The Jeff Beck Groupot.

Ekkorra már annyira menőnek számított, hogy a Pink Floyd Syd Barrett, a The Rolling Stones pedig Brian Jones megüresedett helyére szerette volna megszerezni, azonban előbbi dobosa, Nick Mason elmondása szerint sosem volt elég bátorságuk hozzá, hogy megkörnyékezzék.

Ugyanis már ekkor a kora előtt járt, gondolkodásmódja és elképzelései megelőzték a technológiai lehetőségeket. Később azt nyilatkozta, hogy a ‘60-as évek számára nem az aranykort, hanem egy frusztrációkkal teli időszakot jelentette, hiszen még a legmodernebb felszerelései is határt szabtak mindannak, amit ő már akkor a fejében hallott. 

A ‘70-es évek elején saját zenekara tagságát lecserélve egy R&B-sebb, soulosabb, jazzesebb irányba indult, előrevetítve későbbi munkássága sokszínűségét.

De ahogy egész életében, ekkor sem tudott sokáig egyetlen dologra koncentrálni, ezért a Vanilla Fudge és a Cactus ritmusszekciójával, Tim Bogert basszusgitárossal és Carmine Appice dobossal megalapította a Beck, Bogert and Appice nevű power triót.

1975-ben adta ki munkássága talán legfontosabb, Blow By Blow című instrumentális szólóanyagát, amelyen már teljesen a fúziós jazz és a jazz rock felé fordult, majd ezen a vonalon haladva készítette el következő, Wired című korongját is. Ez a két album pedig végérvényesen a legnagyobbak közé emelte, gitárosok, zenészek ezreire gyakorolva elementáris hatást.

A ‘80-as évek közepén dobta piacra Flash című nagylemezét, az arról kimásolt videóklipek pedig az MTV generációval is megismertették a nevét. Valamint ekkoriban kapta meg élete első Grammy-díját is, amit további hét követett az évek során.

Mindig kereste az újat, tágította határait, a stílusokat és a hangzásokat tekintve egyaránt. Az 1989-es Jeff Beck’s Guitar Shop című korongon már nem használt pengetőt, a kereken tíz évvel később megjelent következő, Who Else! című lemezén pedig már az elektronikus, egészen pontosan a techno műfajt is beépítette zenéjébe.

Számtalan világsztárral kollaborált, játszott többek közt Stevie Wonder, Tina Turner, Diana Ross, Mick Jagger, Jon Bon Jovi, Roger Waters, Kate Bush, Seal vagy épp Joe Cocker albumain, de dolgozott a Queen, a Guns N’ Roses és a ZZ Top tagjaival is. 

Legutóbbi, Johnny Deppel közös lemeze tavaly nyáron látott napvilágot, valamint szintén 2022-ben, Ozzy Osbourne négy Grammy-díjra jelölt Patient Number 9 című stúdiólemezén is hallhattuk a játékát, többek közt a videóklipre másolt címadó tételben is.

Kétszer iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be, 1992-ben a The Yardbirds tagjaként, 2009-ben pedig szólóelőadóként került be a rockzene halhatatlanjai közé. S habár soha nem ért el olyan kereskedelmi sikereket, mint Yardbirds-béli gitáros kollégái, Eric Clapton és Jimmy Page, hatása egyáltalán nem marad el tőlük, öröksége pedig egyenesen felbecsülhetetlen jelentőségű. Nincs ugyanis még egy olyan gitáros a korosztályából, aki ennyi műfajban kipróbálta volna magát, illetve alkotott volna örökérvényűt, és akit ennyi mindenki nevezett volna meg elsőszámú inspirációjaként, műfajtól és játékstílustól függetlenül.

Halála felfoghatatlan mértékű veszteség, rajongói és tisztelői mellett ugyanis a teljes zenész szakma gyászolja a 78 éves muzsikust. Felsorolni is lehetetlen volna, hogy ki mindenki fejezte ki részvétét a tragédia hallatán, talán azt egyszerűbb lenne összeírni, hogy ki nem szólalt meg a halálhírére reagálva. 

Ugyanis nem csupán egy virtuóz és kreatív gitárost veszített el a világ, de egy olyan ikont is, akit a fiatalokat megszégyenítő energiája és vitalitása, valamint a folyamatos megújúlásra való törekvése és nyitottsága miatt mindenki állandónak, és ezáltal halhatatlannak hitt. 

Hiszen már életében legenda volt. 

Nyugodjék békében.